A citerás cárné

Valahol, egy messzi országban élt egyszer egy cár meg a felesége. Hosszú és szép házaséletet éltek, míg egyszer a cár elhatározta, hogy elmegy, megnézi a világot. Először is azt a földet akarta látni, ahol a szerecsenek élnek. Kiadta utasításait a minisztereinek, elbúcsúzott feleségétől, s elment a szerecsenek országába.

Abban az országban akkoriban igen gonosz király uralkodott, menten elfogatta a cárt és börtönbe vettette. A börtönben sokféle ember sínylődött együtt. Éjszaka rabláncra verve hevertek a börtön kőpadlóján, nappal meg igával a nyakukban szántották a király földjét. A cár három évig sínylődött már a gonosz király börtönében, amikor egyszer sikerült egy levélkét a feleségéhez eljuttatnia.
A levélben azt írta a feleségének, hogy adja el a birtokait és jöjjön el ebbe az országba, keresse fel a gonosz királyt és váltsa ki a rabságból. A cárné megkapta a levelet, sok könnyet ejtett miatta, és váltig gondolkozott, hogy mitévő is legyen. Ha mint cárné megy el az átkozott királyhoz, biztosan azt akarja majd, hogy a felesége legyen. Ezért levágatta szép, hosszú haját, rongyos ruhát vett magára és egy éjszakán, citerával a kezében kiszökött a cári palotából.
Elment a szerecsenek országába és felkereste a király udvarát. Játszani kezdett a citeráján, de olyan gyönyörű szépen, hogy akik hallgatták, nem tudtak betelni vele. A király is meghallotta játékát, és azonnal hívatta, hogy jöjjön a kastélyába. A citerás belépett a király termébe.
– Ki vagy és honnan jössz? – kérdezte a király.
– Egyszerű zenész vagyok, s igen messziről jövök. Bejárom a világot és szórakoztatom az embereket. Ebből élek.
– Jól van, maradj nálam néhány napig. Szórakoztass a zenéddel, én gazdagon megjutalmazlak fáradságodért.
A citerás a király udvarában vendégeskedett. Egész nap játszott húros hangszerén és olyan szépen muzsikált, hogy senki se tudott betelni a gyönyörűséggel. A király minden szomorúságát és bánatát eloszlatta a szép muzsika. Amikor már letelt a három nap, a citerás elbúcsúzott a királytól.
– Mit adjak neked a szép muzsikáért? – kérdezte a király.
– Társ kellene az útra… Sokfelé járok, néha napokig is úton vagyok és  nincs kivel szót váltanom. Neked sok foglyod van, király, adj egyet mellém az útra.
– Jól van, teljesítem kívánságodat! – válaszolt a király és elvezette a citerást a börtönbe, hogy válasszon ki egy foglyot. A citerás a cárt választotta, s azzal útnak is indultak. Hazafelé mentek, a cár birodalmába, és amikor a határhoz érkeztek, így szólt a cár:
– Nem vagyok ám én közönséges fogoly! Ennek a birodalomnak a cárja vagyok. Engedj szabadon, s én gazdagon meg jutalmazlak. Nem sajnálok tőled semmit, se földet, se állatot.
– Szabadon engedlek, nem is kérek jutalmat érte.
– Akkor legalább hadd lássalak vendégül. Gyere a palotámba!
– Majd egyszer, ha arra járok, benézek hozzád – felelte a citerás és szabadon engedte a cárt. Mikor egyedül maradt a cárné, a rövidebb úton a kastélyba sietett, hogy megelőzze a férjét. Levetette magáról a citerás rongyos ruháját, megint felöltözött cárnői díszébe, hogy méltóképpen fogadhassa az urát.
A palotában nagy nyüzsgés támadt a cár visszatértének hírére. Fogadtatására a miniszterek is összegyűltek a palota udvarán. Amikor a cár belépett, mindenkit szívélyesen üdvözölt, csak a cárnét nem akarta megismerni.
Így szólt minisztereihez: – Ez az asszony, aki most a nyakamba borult, levelet kapott tőlem, hogy adja el minden vagyonunkat és váltson ki a rabságból. De nem jött értem, úgy látszik, megfeledkezett az uráról. Ha nem jött volna egy egyszerű muzsikus, soha többé nem lát tátok volna viszont cárotokat. Ennek a muzsikusnak köszön hetem, hogy ismét itthon vagyok, ezért megjutalmazom azzal, hogy nekiadom a birodalmam felét.
A miniszterek így válaszoltak:
– Nem tudjuk, hogy a cárné hová tűnt! Amikor megkapta a leveledet, elhagyta a palotát és csak most tért vissza, hogy itt legyen, amikor megérkezel. Nagyon dühös lett a cár, hogy a felesége így nem törődött vele, s hogy elhagyta a palotát. Ezért így szólt:
– Ti a minisztereim vagytok, ítéljetek hát az asszony fölött. Hűtlenül elhagyta az urát, nem váltotta ki a rabságból, s tudom is én, hol járt az egész idő alatt. Amikor a cárné meghallotta, hogy s mint beszél a férje, kisietett a teremből, magára vette régi gúnyáját, kiment a palota udvarára és játszani kezdett a citerán.
A cár a szép zene hallatára kinyitotta a palota ablakait, s odahívta a minisztereit: – Látjátok, itt az a muzsikus, aki kiváltott engem a rabságból!
A cárné erre levetette a citerás rongyokat, alatta ott volt a cárnői díszruha. Ámult-bámult mindenki, de legjobban maga a cár. Átölelte feleségét, mert csak most tudta meg, hogy senki más, a cárné volt a megmentője. Tiszteletére olyan nagy ünnepséget rendezett, hogy egy hétig hangos volt tőle a cári palota. Azóta is boldogan élnek és nagy tiszteletben tartják a muzsikusokat.

 

Forrás: Boldizsár Ildikó: Mesekalauz úton lévőknek Magvető 2013.

Szólj hozzá!