A jégen fonó lányok

Finn népmese

Élt egyszer egy ember meg egy asszony. Volt nekik egy lányuk. De a halál korán elvitte az asszonyt. Ekkor az apa másodszor is megnősült, a gonosz Szüöjätärt vette feleségül.
Szüöjätärnek gyereke született, leány volt az is. Ettől a naptól kezdve a gonosz boszorkány gyűlölte és üldözte mostohalányát.
A két lány egymás mellett nőtt fel, de Szüöjätär kínozta a mostohalányát, mivel szép és bájos volt, saját lánya pedig mocskos, és rút ábrázatú.
Eljött a tél, és a tavak jégbe burkolóztak. Ekkor Szüöjätär a partnál csákánnyal léket vágott a jégbe, és a közelébe ültette a lányait fonni. Az édeslányának igazi selyemguzsalyt adott, a mostohalányának pedig csak mohát rakott a guzsalyára.
– Üljetek itt le – mondta -, és fonjatok szépen. De vigyázzatok! Akinek a guzsalya begurul a tóba, annak utána kell mennie, meg kell keresnie.
A lányok leültek és fontak. Igen ám, de a széplány guzsalya egyszer csak levált, és beleesett a lékbe. Szüöjätär, aki csak erre várt, megparancsolta, hogy hozza fel a vízből. A leány sírt, sírdogált, hogy is merüljön bele a tó fagyos vizébe, mikor úgy retteg a jéghideg víztől. De hiába sírdogált! Szüöjätär parancsának engedelmeskednie kellett.
Mit tehetett a leány? Beleugrott a jeges vízbe. Ám ahogy alámerült, ritka szép, széles út nyílt meg előtte. És a leány megindult az úton, de olyan könnyedén, szinte repülve, mintha nem is a lába vitte volna.
Egy idő múltán házféléhez ért.
De háznak mégsem lehetett mondani, mert annak túl nagy volt, palotának meg túl kicsi. Belépett az ajtón, és szép jónapottal köszönt.
A szobában nem volt más, csak egy vén, horgasállú anyóka. Az anyó jóindulatúan kérdezte.
– Ki vagy te és hogy kerülsz ide, lányom?
– Szegény szerencsétlen lány vagyok. A felső világból jöttem – mondta a lány, és elmesélte, hogyan esett guzsalya a lékbe, miként parancsolta meg a mostohaanyja, hogy bukjon le a vízbe, megkeresni a guzsalyt.
Azután munkát és ennivalót kért az anyótól.
– Hát bizony elkelne nékem egy szolgálóleány, mivel már igen megvénültem – mondta az anyó -, nemigen bírom már a munkát. De tudsz-e dolgozni? Értesz-e valamihez?
– Igazat szólva, nem sok dologra tanított meg a mostohám – felelte a lány. – De megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megszolgáljam a jóságát.
– No, ha értesz egy kicsit a munkához – szólt ekkor az anyó -, először is takarítsd ki a tehénistállót!
A leány nekifogott a munkának, és úgy kitakarította a tehénistállót, hogy ragyogott a tisztaságtól. Felemelte a tehenek lábát, ledörzsölte, lekefélte patáikat, mindent letörölgetett, még a legügyesebb béres se csinálta volna különben. Csak akkor tért vissza a szobába, mikor az istálló már ragyogott. Ekkor újabb munkát kért az öregasszonytól.
– Ülj csak le, pihenj meg egy kicsit, én meg járok egyet odakünn – mondta az anyó, és kiment a szobából. Saját szemével akarta látni, hogy takarította ki a lány a tehénistállót. Mikor meggyőződött róla, hogy az istálló tiszta és rendes, az anyó megkérdezte a teheneit:
– Milyen a szolgáló?
– Jó, nagyon jó – felelték a tehenek. Nem volt nekünk egész életünkben ilyen jó gondozónk. Lábunkat felemelte, patánkat letakarította, szőrünket jól megkefélte. Ez aztán a derék lány!
Jókedvre derült erre az anyó, bement a szobába, és így szólt a lányhoz:
– Az istállót gondosan kitakarítottad. Most eridj és fűtsd be a fürdőházat.
A leány ment, befűtött a fürdőházba, nyírfavenyigét hozott, hogy legyen az öreganyónak mivel lecsutakolni és felüdíteni a testét, és vizet hordott a patakból. Amikor mindennel elkészült, bement a szobába az öregasszonyhoz, és jelentette, hogy készen van a fürdő. Az anyó ekkor egy gyíkokkal telt kosarat nyomott a lány kezébe, és így szólt:
– Eredj, fürdesd meg a gyíkokat!
A lány ment, nem szabadkozott, nem haragudott, hanem rendesen ellátta a gyíkokat, egyenként megmosdatta őket, meggőzöltette őket a forró köveken, majd mindegyiket visszatette a helyére, visszament a házba, és átadta a kosarat az anyó kezébe.
Az anyó kis idő múltán megkérdezte a gyíkokat:
– Milyen a szolgáló?
– Nem volt nekünk egész életünkben ilyen jó gondozónk – válaszolták a gyíkok. – Szépen leporolt mindegyikünket, s aztán egyenként megfürdetett meleg vízben.
Az anyó ekkor két ládikót adott a lánynak, és így szólt:
– Eleget dolgoztál lányom, térj most haza. Fogadd el ezt a kis ládikót fáradozásod jutalmául.
A lány köszönetet mondott az anyónak, és útrakelt. A tóban ismét megnyílt előtte a szép széles út. A lány könnyedén haladt előre, s egy-kettőre elért a lékhez, felkapaszkodott és hazament.
A házban Szüöjätär éppen kalácsot sütött. Egyszerre csak hallja: a kutya ugatni kezd az udvaron. Kinéz, hát a tó felé szimatol a kutya, arról jön valaki. Ahogy Szüöjätär ezt látja, kiszalad az udvarra, és megpróbálja lecsendesíteni a kutyát. De hiába kiált rá, hiába fenyíti, a kutya egyre csak ugat.
– Vau-vau, jön a gazda lánya, aranyládikó a kezében, ezüst ládikó a vállán!
Szüöjätärnak éppen kezében volt a sodrófa, azzal vágott egyet a kutya hátára:
– Miféle ostobaságokat ugatsz, te! Ezt ugasd: jön a gazda lánya, vasládikó a kezében, koporsó a vállán!
A kutya vonított egyet, de aztán mégsem engedelmeskedett, hanem megint csak azt ugatta, mint az imént.
– Vau-vau, jön a gazda lánya, aranyládikó a kezében, ezüst ládikó a vállán!
Hazaért a leány, bevitte a ládikókat a csűrbe. Amint felemeli a fedelüket, látja, hogy az egyik szültig van arannyal, a másik meg ezüsttel, úgy, ahogy a kutya ugatta. Amikor Szüöjätär a temérdek kincset megpillantotta, másodszor is elvitte a lányokat a jégre, odaültette őket fonni. Csakhogy most a saját lányának adott mohaguzsalyt, mostohalányának pedig selyemguzsalyt.
– Akinek a guzsalya elgurul, annak utána kell mennie a tóba, meg kell keresnie – figyelmeztette ismét a lányokat.
Ezúttal Szüöjätär lánya került bajba, az ő guzsalya pottyant bele a lékbe. Nem volt más választása, bele kellett merülnie a tó jéghideg vizébe. Húzódozott-sírdogált egy ideig, de aztán mégis beleugrott. Odalenn aztán feltárult előtte is a széles út, úgy, mint nemrégiben a mostohatestvére előtt.
Hamarosan előbukkant a se ház, se palota épület is. A lány belépett. Körül se nézett, jó napot se kívánt, csak letelepedett a lócára.
A szobában most is ott üldögélt a horgasállú anyóka. Az anyó beszédbe elegyedett a leánnyal:
– Ki vagy te és honnan jössz, gyermekem? – kérdezte tőle.
– Amonnan a felső világból – felelte a leány. – Nem fogadnál föl szolgálónak?
– Éppen szükségem volna szolgálóra – válaszolta az öreganyó. – De miféle munkához értesz?
– Értek én mindenhez – mondta büszkén a lány. – Akármiféle munkát rámbízhatsz.
Öreganyó felfogadta hát a lányt szolgálónak. Adott is neki tüstént munkát:
– Eredj és takarítsd ki az istállót!
A lány kiballagott az istállóba. Igen ám, de szörnyen utálta a munkát, dühében nagy zajt csapott, dübörgött, csapdosott a kötelekkel, kupán verte a teheneket, még a padlót se takarította fel, minden szemetet ott hagyott.
Aztán visszasietett a szobába, és úgy ült ott ölbetett kézzel a lócán, mint aki minden munkáját elvégezte.
Az öregasszony látta a tétlenkedő lányt, és így szólt hozzá:
– Már elkészültél a munkával, lányom? Már kitakarítottad az istállót? Megyek, megnézem, hogyan dolgoztál.
Az anyóka kiment az istállóba, de ott szokatlan látvány fogadta: a tehenek keservesen bőgtek, panaszkodtak asszonyuknak. Az meg töviről hegyire tudni akarta, hogy s mint történt a dolog. Megkérdezte hát a teheneket:
– Milyen a szolgáló?
– Még azt kérded, milyen a szolgáló? – felelték a tehenek. – Semmittevő, lusta, kegyetlenül megvert minket az ostorral, fejünket ütötte-verte,lábunkat csapdosta, szemünket bökdöste. Ilyen a szolgáló!
Az anyó visszament a szobába, s megparancsolta a lánynak:
– Menj a fürdőházba, és fűts be! Fürdésre támadt kedvem.
A lány bement a fürdőházba, de nem sokat törődött a dologgal, épp csak lesúrolta a füstös deszkákat, aztán visszament a szobába, és jelentette, hogy kész a fürdő.
Az anyóka odaadta neki a gyíkokkal telt kosarat, és megparancsolta, hogy fürdesse meg őket, jó meleg vízben.
Hát nem megsértődött erre a gőgös leány?
– Van is eszembe, hogy megfürdessem őket! – feleselt. – Ki hallott még ilyent, hogy undok kis gyíkokat fürösztgessen az ember!
Hasztalan mérgelődött, szót kellett fogadni. Kivitte a gyíkokat a fürdőházba. De nem nagyon ügyelt a fürdetésükre, egyszerre vetette be mindet egy vederbe, aztán durván, vigyázatlanul lesúrolta, ledörzsölte őket. Végül visszadobálta a gyíkokat a kosárba. Aztán fogta a kosarat, és odavitte az öregasszonynak.
Sejtette már az anyóka, mi történt. De azért szép csöndesen megkérdezte a gyíkokat:
– Milyen volt a fürdő, milyen a szolgáló?
– Még kérdezed? -felelték a gyíkok sírva-nyögve. – Gonosz teremtés ez a te szolgálód: farkunkat letörte, fejünket dühösen szorította, a fürdővíz nem volt meleg, a fürdőház meg csupa füst. Mihaszna lány ez, még arra sem való, hogy megfürdessen bennünket.
Ekkor az öreganyó sietve visszatért a szobájába, és így szólt a lányhoz:
– Menj vissza oda, ahonnan jöttél, nincs többé szükségem rád. – Ezzel átnyújtott két ládikót a lánynak. – Vedd, munkád jutalmául. De ne vidd a csűrbe, amikor hazaérsz.
A lány tüstént útnak eredt a két ládikóval. A tóban ismét megnyílt a széles út, a lány elért a lékhez, felkapaszkodott, és elindult a ház felé.
A kutya megérezte jöttét, s ugatni kezdett.
– Vau-vau, jön Szüöjätär lánya, tüzes ládikó jobb kezében, kátrányos ládikó bal kezében.
Behallatszott a szobába a kutya ugatása. Szüöjätär meghallotta, kiszaladt az udvarra, megfenyítette a kutyát:
– Mit ugatsz, te? Bolondságokat? Azt ugasd, hogy: „Jön a gazdasszonyunk lánya, aranyládikó jobb kezében, ezüstládikó bal kezében!”
– A kutya vonított egyet, mégsem engedelmeskedett, hanem megint csak ugatta:
– Vau-vau, jön Szüöjätär lánya, tüzes ládikó jobb kezében, kátrányos ládikó bal kezében!
Ekkor már a lány elért az udvarra, belépett, megmutatta anyjának a két ládikót, és így szólt:
– Ezt a két ládikót munkám jutalmául kaptam. A vénasszony megtiltotta, hogy bevigyem a csűrbe.
– Ha megtiltotta, hát ne vigyük be. Vigyük a gabonaszárítóba!
Bevitték a gabonaszárítóba. Türelmetlenül lesték, mit rejt a belsejük. Felcsapták a ládikó fedelét: az egyikből tűz csapott fel, a másikból forró kátrány áradt kifelé. Ott pusztult el a két gonosz a gabonaszárítóban.
Azóta békében él az apa meg a lánya, nem szűkölködnek semmiben, nincs, aki háborítaná nyugalmuka

Szólj hozzá!