A farkas szempillája

A farkas szempillája

Egy faluban élt egyszer egy gazdag kovács, akinek egyetlen lánya volt, a vidám és kedves Akiko. Akiko anyja röviddel a kislány születése után meghalt, és a kovács újból megnősült, mert valakinek vezetnie kellett a nagy háztartást. A mostoha azonban fösvény és mogorva asszony volt, semminek sem tudott örülni, és nem szerette Akikót, főként azért, mert irigyelte vidám természetét és az ajkán állandóan játszó mosolyát. Alig cseperedett fel Akiko, a mostoha egyre több munkával terhelte meg, így aztán nemsokára a fiatal Akiko vezette az egész háztartást. A mostoha egész nap csak ült, és parancsokat osztogatott, de este, amikor a kovács hazajött, még ő panaszkodott Akikóra, hogy ezt meg azt rosszul csinálta. Akiko az igazságtalan szemrehányások hallatára mindig sírva fakadt, de másnapra már mindent elfelejtett, és vidáman végezte munkáját. A munka csak úgy égett a keze alatt, a szolgálókhoz mindig kedves volt, egyetlen rossz szót sem mondott nekik. Hiszen ő tudta a legjobban, milyen keservesen viseli el az ember az igazságtalanságot. Jószívűen és nyájasan bánt azzal a gyülevész népséggel is, amelyből minden faluban bőven akad, kedves volt a vándorszerzete­sekhez, koldusokhoz és koldusasszonyokhoz is. Házukból senki sem ment el üres kézzel, ha Akiko otthon volt. Az inasoknak is itt-ott a markukba nyomott egy rézpénzt a háztartásra kapott összegből. Akikót az egész háznép szerette, a kedvéért mindenki becsületesen dolgozott, és a kovácsnak jól ment a sora. De a zsugori és irigy mostoha rossz szemmel nézte ezt a virágzó gazdálkodást. Estéről estére több panaszt emelt Akiko ellen:

– Minden csavargóval szóba áll, hát így kell viselkednie egy jómódú családból származó lánynak? Meglátod, hogy minden vevődet elveszíted miatta.

Máskor meg ilyeneket mondott:

– Tönkretesz bennünket, az biztos. Ha csak egy percig nem ügyelek rá, szétoszt mindent, ami a kezébe kerül. Könnyű neki osztogatni, hiszen maga egy garast sem hoz a házhoz. Mind a ketten koldusbotra jutunk, majd akkor megtudjuk, milyen jó szíve van a kislányunknak! – így rágalmazta folyton-folyvást Akikót. A kovács hitt a feleségének, tudta, hogy a pénzt nehéz megkeresni, és ő maga sem szívesen adta ki fölöslegesen. Akiko pedig sohasem védekezett a szemrehányások ellen. Csak lehajtott fejjel szomorúan állt, és a szemébe könnyek szöktek. De másnap már megint vidám dalolásától zengett a ház.

Nem hajlik a jó szóra, gondolta az apja, és a szíve lassan megkeményedett iránta. Végül, amikor újév előestéjén a mostoha nagy garral és sírva panaszkodott Akikóra, hogy az egész elkövetkező esztendőre szerencsétlenséget és bajt hozott a házukra, mert az ünnepi

pogácsa tésztáját a legfinomabb új rizsliszt helyett a régiből gyúrta, és ezzel minden bizonnyal megsértette a szerencse istenét, ő is nagyon megharagudott, és elkergette lányát a háztól.

Akiko szomorúan ballagott végig a falun. Az emberek az ünnepi előkészületekkel voltak elfoglalva, és nem törődtek azzal, mi történt a kovács máskor oly vidám lányával. Akiko csak ment egyenesen az úton, és elért a szomszéd faluba. Fázott, és nagyon éhes volt, de hiába próbált valahol szolgálatot találni, hogy egy kis ételhez és éjjeli szálláshoz jusson. Mindenki kíméletlenül elkergette háza küszöbéről. Mikor már annyira elfáradt és elgyengült, hogy alig bírt mozogni, bekopogott egy vendégfogadó kapuján.

– Fogadós úr, legyen szíves, adjon nekem valami meleg ételt, pénzem ugyan nincs, de zálogba adom bélelt kabátkámat.

– Ezt könnyű mondani, de mi lesz, ha a kabátkádért nem kapok semmit. Add ide, előbb eladom, és majd meglátjuk, mit kapok érte – felelte nyersen a fogadós.

A hiszékeny Akiko levetette bélelt kabátkáját, és könnyű kimonóban állt tovább a vendégfogadó tornácán. A fogadós tüstént el is küldte a szolgáját a kabátkával a zsibárushoz, és Akiko várta, hoz-e érte valamit. Sokáig állt ott, és egész testében remegett a hidegtől.

– Ha hoz a szolga néhány rézpénzt a zsibárustól, eszek valami meleget, és biztos marad még valami belőle a további útra – vigasztalta magát. – Lehet, hogy megkönyörülnek rajtam valahol, és adnak munkát meg szállást. Apám meg a mostohám pedig közben rádöbbennek, hogy ártatlanul bántottak. Ilyen igazságtalanság talán még sohasem történt a világon.

Akiko még nagyon sokáig várt. A fogadóba új vendégek érkeztek, szolgák és mindenesek jöttek ki, de senki még csak ügyet sem vetett a tornácon kuporgó lányra. Amikor Akiko már nem bírta elviselni a hideget, megint félénken beszólt a fogadósnak, nem mehetne-e be egy kicsit megmelegedni.

– Mit lábatlankodsz itt, te koldusfajzat! Ilyen fiatal, és már csavarog! Szép kis mákvirág vagy! Tűnj el innen, még elriasztod a vendégeimet – kiabálta a durva fogadós. Akiko a hidegtől remegve eszébe juttatta, hogy zálogba adta neki bélelt kabátkáját.

– Szép kabátka volt, biztosan kapott érte annyit, hogy egy kis forró rizst, halat meg egy csésze teát adjon nekem.

– Hahaha! Zálogba adta nekem a kabátkáját – utánozta Akikót a fogadós. – Ritka becsű, szép kabátka volt, egy vagyont adtak érte! Hahaha! Hát egy aranypénzzel megtömött erszényt nem bíztál rám?! Ha jól látom, az sincs most nálad! Látott már valaki ilyen arcátlanságot? Egy kolduló lány, és zálogba adta nekem a kabátkáját! Ha szép kabátkád lett volna, akkor most otthon ülnél egy szép házban, és nem csavarognál idegen faluban.

A fogadós torkaszakadtából ordított, és a fogadóból ki tóduló jókedvű vendégek kinevet­ték a szegény lányt. Akiko sírva fakadt. Éhes volt, fázott, de legjobban a fogadós példátlan igazságtalansága fájt neki.

– Nesze! – mondta a fogadós, és egy kemény árpagombócot meg egy foltozott zsákdarabot dobott oda Akikónak. – Lásd, milyen jószívű ember vagyok, és ünnepnapon még egy ilyen szemtelen koldust sem engedek üres kézzel elmenni a házam küszöbéről. Most pedig takarodj innen, különben rád uszítom a kutyát!

Akiko sírva a vállára terítette a foltozott zsákot, és a vendégek harsány nevetése és kiáltozása közepette szégyentől égő arccal futott ki a faluból. Csak messze, az erdő szélén állt meg. Lassan hullni kezdett a hó, és Akiko azt sem tudta, hol van. Kétségbeesve ezt mondta:

– Rám már úgysem vár semmi jó. Pusztuljak éhen, vagy fagyjak meg valahol az úton világ csúfjára? Inkább magam vetek véget az életemnek. Bemegyek az erdőbe, hadd faljon fel egy farkas. Amint ezt elhatározta, letért az útról, és bátran nekivágott a homályos erdőnek. A hegyekben temérdek farkas van, és ilyenkor télen, amikor éhesek, bizonyára nem tart soká, amíg egy rám akad, és véget vet a szenvedésemnek! Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat forgatva a fejében, egy kis tisztásra ért, leült egy kidöntött fára, és várta a farkast. Az erdőben egyre sötétebb lett, nagy pelyhekben hullott a hó, mindenütt csend honolt, egyetlen ág se reccsent, és egy pisszenés sem hallatszott sehol.

– Talán nem vagyok jó helyen – gondolta Akiko, amikor hiába várt a farkasra. – Sohasem voltam még erdőben, és nem tudom, merre járnak a farkasok. De megkeresem őket.

Felállt, és beljebb indult a sötét erdőbe. Bozóton törtetett át, keskeny erdei ösvényeken bandukolt, közben teljes erejéből kiabált:

– Farkas, farkas, gyere és egyél meg, nekem már úgysincs miért élnem!

Sokáig bolyongott így az erdőben, amikor hirtelen megreccsent valami a bozótban, a bokrok ágai szétnyíltak, és egy hatalmas lila szőrű, nagy piros szemű farkas termett az ösvényen. A földhöz lapult, mintha ugrásra készülne, kivicsorította nagy, éles fogait, és figyelmesen nézte Akikót. A lány megtorpant és elhallgatott. Mégiscsak félni kezdett, amikor meglátta a farkas éles fogait, és meghallotta lihegését. De aztán eszébe jutott mindaz a sérelem és megaláztatás, amit az emberektől elszenvedett, reménytelen helyzete, valamint az, hogy éhhalálra van ítélve. Ismét megkeményítette szívét, és elszántan várt sorsára. Félénken nézett ugyan a farkasra, de szilárd hangon így szólt:

– Egyél meg, farkas, én már úgysem várok semmi jót ezen a világon.

A farkas még jobban a földhöz lapult, félig lehunyta a szemét, és fürkészve nézte Akikót, de aztán felült, és nyugodt hangon így szólt:

– Szó sincs róla, téged nem eszlek meg. Embert én nem eszek, legalábbis igaz embert nem. Te pedig ember vagy a legjavából. Minden szenvedésed abból ered, hogy nem ismered fel az igaz embereket. Túlságosan hiszékeny vagy. De várj csak, én segítek rajtad.

Ezzel a farkas óvatosan kitépett a szemhéjából két pillát, és Akikónak adta.

– Valahányszor tudni akarod majd, kivel beszélsz, vedd elő ezt a két pillát, és rajtuk keresztül nézd meg a veled szemben álló embert. Tüstént megtudod, mi lakozik benne. És csak annak higgyél, aki nem változik meg, bármilyen figyelmesen nézed is a pilláimon keresztül. Az ilyen ember mellett jó életed lesz. A többieknek pedig ne higgy, akármit ígérjenek is.

A meglepett Akiko elfogadta a farkas szempilláit, megköszönte, és elindult az erdőből kivezető úton. Ámulatában még az éhségről és a hidegről is megfeledkezett.

Ment, mendegélt, végül egy városkába ért. Megállt egy útkereszteződésen, és nézelődött. Kosarakkal a karjukon vagy rőzsével a hátukon emberek mentek el mellette. Egyesek lovakat vezettek a vásárra, mások pedig hazaszállították azt, amit éppen vásároltak. Hány szépen öltözött nő és méltóságteljes férfi haladt el mellette! Valamennyien olyan tisztességesnek és erényesnek látszottak. Ilyen emberekben sem bízhat meg? De elhatározta, hogy megfogadja a farkas tanácsát. A szeméhez emelte a két pillát, és figyelni kezdte a nyüzsgést maga körül. Mennyire megváltozott az elébe táruló kép! Lám, itt méltóságteljesen megy egy selyembe öltözött asszony, körülötte szolgálók, kisgyerekkel a karján pesztonka követi, de az asszony kimonójából a szépen fésült fej helyett bárgyú tyúkfej áll ki, és mohón csipeget maga körül. A pesztonkának pedig halfeje van, és a szolgálók többnyire egerek vagy tyúkok. Amott meg egy hivatalnok jön a kíséretével, és ünnepi kimonójának fekete gallérjából kövér disznófej mered ki dölyfösen. Egy mellékutcából kereskedő közeledik, apró szeme ide-oda jár keskeny rókafejében. Egyszóval, bárhova nézett Akiko, mindenütt selyembe, gyapotba vagy foltozott ruhába Öltözött emberi testeket látott jönni-menni, sietni vagy bandukolni, de mindegyiknek állatfeje volt. Sehol egyetlen emberi arc. Akiko elszomorodott. Hát így állunk? Valóban nem léteznek emberek?!

Már-már teljes reménytelenség kerítette hatalmába, amikor hirtelen megpillantott egy fiatal szénégetőt, amint rongyos ruhában, egy nagy zsák faszénnel a vállán az útkereszteződéshez közeledik. Lassan, fáradtan haladt, látszott rajta, hogy messziről jön. Akiko aggódva újra a szeméhez emelte a farkaspillákat. Félt, vajon milyen állatfejet lát meg a férfi vállán. Figyelmesen nézte, de a szénégetőnek megmaradt a saját feje. Akiko ide-oda forgatta, keresztbe is rakta a farkaspillákat, de bármilyen figyelmesen nézte a szénégetőt, emberi feje volt. Akiko örült, de hogyan szólítson meg egy fiatal lány egy ismeretlen embert egy idegen városban? Biztosan valami rosszat képzelne róla. Akiko tehát elhatározta, hogy inkább követni fogja a szegény szénégetőt egészen az otthonáig. Alkalma lesz látni, hogyan él, és útközben talán támad valami ötlete is, hogy mit tegyen.

A szénégető a piacon a zsák szénért rizst, teát és sót vásárolt, sehol sem időzött fölöslegesen, és amint beszerezte azt, amire szüksége volt, indult vissza a hegyekbe. Akiko jóval mögötte óvatosan követte. Igyekezett a lehető legtávolabb maradni tőle, de azért mégsem olyan távol, hogy szem elől veszítse. A fiatal szénégető gyorsan haladt, Akikónak pedig ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy le ne maradjon. Átvágtak a rizsföldeken, és letértek az erdei útra. Akiko a távolban végre felszálló füstöt pillantott meg. A szénégetőt elvesztette szem elől, nem csoda, erős férfi volt, aki megszokta a gyors járást, Akiko pedig nagyon elfáradt és elgyengült már az éhségtől, de azért folytatta útját a felszálló füst irányában.

Nemsokára egy tisztásra ért, ahol egy magas boksa állt, és a közelében egy kis viskó. Akiko egyenesen a viskó felé tartott. Bent, a pattogó tűz fölött egy bogrács függött, de senki sem volt a kunyhóban. A szénégető nyilván elment valahova. A fáradt Akiko leült a viskó elé, és várt.

Egy kis idő múlva a fiatal szénégető kijött az erdőből; néhány lépésnyire Akikótól megállt, és így szólt:

– Ó, te kísértet! Hát idáig jöttél utánam? Menj utadra, nálam nincs semmi keresnivalód!

Akiko felállt, köszönt, és megpróbálta megmagyarázni a szénégetőnek, hogy ő valóságos lány, nem pedig kísértet. A szénégető végül elhitte neki.

– Már a városban észrevettem, hogy követsz. El akartam szökni előled, de te mindig a nyomomban maradtál. Így hát azt gondoltam, hogy biztosan kísértet vagy. Mit kereshet egy lány egyedül az erdőben? Ezért inkább elmentem a viskómból. Ha ideér a kísértet, és nem talál itt, biztosan odébbáll. De te mit keresel itt az erdőben? Nem nézlek csavargónak, bár alighanem rosszul megy a sorod.

Akiko elmesélte neki, hogy gonosz mostohája és igazságtalan apja újév ünnepén elkergették hazulról, ki a hidegbe. Azt is elmondta, hogy elkeseredésében elment az erdőbe, hogy falják fel a farkasok. Majd arra kérte a szénégetőt, fogadja be a viskójába.

– Főzni fogok neked, és vezetem a háztartásodat. Ehhez nagyon jól értek, biztosan meg leszel velem elégedve.

– Nem tudom, jól fogod-e nálam érezni magad. Szegény szénégető vagyok, fényűzésben nemigen lesz részed. Ugyancsak iparkodnom kell, hogy szűkösen megéljek.

Akiko azt felelte, hogy nem vágyik fényűző életre. Csak arra vágyik, hogy legyen hová lehajtania a fejét.

Végül a szénégető beleegyezett, hogy Akiko nála maradjon. A lány aztán megkérdezte, hol moshatná meg a lábát, mielőtt bemegy a viskóba és vacsorát készít.

– Menj a boksa mögé. Ott az erdő szélén van egy forrás.

A forrást káva vette körül. Akiko lehajolt a víz fölé, amely úgy csillogott, mintha a nap sugarai játszadoznának benne.

– De hiszen már este van, honnan jönnének a napsugarak – csodálkozott Akiko, és még közelebb hajolt a víz fölé, belenyúlt, és egy fénylő, csillogó aranyrögöt emelt ki belőle. Aztán körülnézett, és látta, hogy az egész forrás nagy aranyrögökkel van kirakva. Megmosta a lábát, de szinte szégyellte, hogy az út porát egy aranyforrás vizével mossa le. Majd lehajolt, hogy igyék a bambuszcsövön keresztül csörgedező vízből. Alighanem innen meri a szénégető a vizet a főzéshez, gondolta. Alig ízlelte meg, újabb meglepetés érte. Akiko egy aranyröggel a kezében visszasietett a viskóba.

– Tudod, milyen kő ez? – kérdezte a szénégetőtől.

– Persze hogy tudom, közönséges kő, teli van vele a forrás meg a környéke. Nagyon szép kövek, gyönyörűen csillognak, s akkor sem vesztik el a fényüket, ha megszáradnak – felelte közömbösen a szénégető. – Nézd meg, hogy kidíszítettem velük a tűzhelyemet. Ha akarod, kirakom neked velük az utat a forrásig. Van itt belőlük elég, akárhova nézel!

– Ez nem kő, hanem színarany – világosította őt fel Akiko. – Azt kaphatsz érte, amit csak akarsz, és nem kell nehéz munkával megszerezned, ami a megélhetéshez szükséges.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy kőért rizst kaphatok? Félek, hogy a nagy fáradtságtól egy kicsit megzavarodtál. Szénért igen. Szénért mindent megkapok a városban, amire szükségem van, csak legyen belőle elég – hajtogatta a magáét a szénégető.

– És tudod, mi folyik a bambuszcsőből? – folytatta kérdéseit Akiko.

– Mit faggatsz annyit? – dörmögött a szénégető. – Hát mi folyna? Jóízű tiszta víz. Abból főzök, azt iszom már évek óta, és még semmi bajom sem történt.

Akiko elnevette magát. Megint visszanyerte régi jókedvét.

– Jóízű tiszta víz! Tudod-e, hogy az a víz rizsbor? Mégpedig a legjobb, ami csak létezik! Akiko aztán sokáig magyarázta a fiatal szénégetőnek, hogy milyen gazdagság köze­pette él.

– Holnap elvisszük az aranyat a városba, és pénzre váltjuk be. Mesterembereket hívunk, és a rizsbor forrásánál fogadót építtetünk. Meglátod, milyen jó dolgunk lesz!

A szénégető nem nagyon hitte, hogy a fényes kövekért kapnak valamit, de amikor látta, hogy a fáradt és szomorú Akiko szeme csillog az örömtől, és valósággal újjáéledt, szót fogadott neki. Korán reggel elvitték az aranyat a városba, és a tisztáson nemsokára fölépült a Kialudt Boksa nevű fogadó. Kiváló bora és az előzékeny fogadósné kedvessége nemsokára híressé tette az egész vidéken. Kereskedők, szamurájok sereglettek ide, és egyszer útban a főváros felé maga a herceg is betért a fogadóba. Megkóstolta a sziklából eredő különleges ízű rizsbort, és attól fogva rendszeresen küldetett belőle palotájába. A tisztáson mindig vidámság uralkodott, az előkelő vendégek után kevésbé előkelők is jöttek, és végül megjelent a kóbor népség is: szerzetesek meg koldusok. De a jóságos fogadósné senkitől sem sajnálta a nyájas szót és kedves mosolyt.

Mi történt azonban ezalatt odahaza, Akiko falujában? Amikor az apja elkergette Akikót, a gonosz mostoha megnyugodott. Csakhogy minden munkát, amit azelőtt Akiko végzett, most neki kellett ellátnia, s ezért nemsokára ugyanolyan elégedetlen és mogorva lett, mint azelőtt volt, és a végén meghalt. De Akiko apja is rosszul járt. Furcsa balszerencse kezdte üldözni. A műhelyében készített sarlók, amelyeket azelőtt szívesen vásároltak környékbeli parasztok, most eltörtek, még mielőtt a gazdák kiértek velük a földre. Amikor a mester egy jó ásót akart kovácsolni, félresikerült fejsze lett belőle. Hiába szidta az inasokat, hiába bocsátotta el a munkásokat, a műhely hírneve egyre romlott, s végül be kellett zárnia. A kovácsmester elvesztette minden vagyonát, és koldusbotra jutott. Bekövetkezett tehát az, amitől a gonosz mostoha félt, csakhogy teljesen más okból.

Egy napon az öreg kovács néhány koldustársával együtt betért a Kialudt Boksa fogadóba. A lányát, persze, nem ismerte meg, de nagyon meglepődött, hogy a fogadóban durva szavak és ellenséges tekintetek helyett minden jövevénynek nemcsak egy tál zsíros levest, hanem egy pohár finom rizsbort is adtak. Az öreg kovács a többi koldus között ült, és Akiko lányát emlegette, aki ugyanolyan kedves és jószívű volt az ínségben élőkhöz, mint az itteni fogadósné. Most már tudta, mit jelent az elkínzott, fáradt embernek a nyájas szó, és keservesen megbánta korábbi meggondolatlan tettét.

– Vajon mi történt Akiko lányommal? Talán ő is a világot járja, vagy nyomorúságosán elpusztult valahol – sóhajtott fel, és könnyei a pohárban gyöngyöző rizsborba hulltak.

Akiko felszolgált a vendégeknek, és minduntalan a koldusokát nézte. Valami vonzotta őt hozzájuk. Az egyik öreg koldus ismerősnek tetszett neki. Addig járt körülötte, addig vizsgálgatta jobbról-balról, míg végül felismerte benne az apját. Sokáig habozott, megszólítsa-e. Eszébe jutottak a bántalmak, amelyek az apai házban érték, s fülében csengtek a kegyetlen szavak, amelyekkel az apja elkergette hazulról. De amikor megpillantotta az öregember arcán lefolyó keserű könnyeket, mindent elfelejtett, és félénken hozzálépett:

– Ne sírjon, édesapám, én a lánya vagyok, Akiko.

– Akiko, kislányom – zokogott hangosan az öreg kovács. – Látod, hogy megbüntetett igazságtalanságomért a sors.

Akiko odahívta a férjét, és mind a hárman elsiratták a múltat, aztán elmesélték sorsukat. Az öreg kovács ettől fogva élete végéig elégedetten és boldogan élt Akikóval meg a férjével, és gyakran mesélte unokáinak a szüleik meg a Kialudt Boksa különös történetét.

Szólj hozzá!