Mese a sah okos lányáról

Egyszer egy sah és egy vezír vadászatról hazatérőben meglátta, hogy előttük hajlott hátú anyóka halad.

A sah megsarkantyúzta a lovát, utolérte az anyókát, és kérdi:
– Hé, öreganyám, ki vagy, és mit csinálsz itt?
– Asszony vagyok, tán nem látod? – felelte az anyó. – És azzal foglalkozom, hogy az egyik embernek elrontom az életét, a másikat meg boldoggá teszem.
A sah elcsodálkozott.
– Ugyan miféle hatalmad van, hogy egyeseket boldoggá, másokat boldogtalanná tégy?
– Ó, sah! – nevette el magát az öregasszony. – Te valóban nem tudod, hogy mire képes az asszony. Ha az asszony nem rombolja le, a ház ezer évig is eláll.
A sahnak nem voltak kedvére az öregasszony szavai, de a vezír egyetértett az anyóval.
Már rég elmaradt az anyóka, és még mindig vitatkoztak. Még a palotába érve is civakodtak. A padisahnak volt három lánya. Őket hívatta hát, hogy eldöntsék a vitát.
– Lányaim – kérdezte a sah –, ki építi a házat: az asszony vagy a férfi?
A legidősebb lány így válaszolt:
– Természetesen a férfi.
A sahnak kedvére volt a válasz.
– Köszönöm, lányom, igazad van –, mondta, és a középső lányhoz fordult.
– Hát te mit mondasz?
A középső lány így válaszolt:
– Apám, ugyan hogy is képzelhetné magáról az asszony, hogy házat tud építeni? A házat a férfi építi.
A sah ekkor a legkisebb lányához fordult.
– És te mit gondolsz, lányom?
De a legkisebb lány válaszában csalódnia kellett:
– Apám, a házat az asszony építi.
A sah indulatos ember volt. Haragjában fölugrott a trónjáról.
– Ha így van, akkor hozzáadlak egy ház nélküli nyomorulthoz. Majd meglátjuk, hogyan építesz házat!
A dolog pedig úgy esett, hogy ennek a városnak a szélén, egy nyomorúságos viskóban élt egy öregasszony, Fati-Hari. Volt neki egy unokája, Ahmed nevű, de az olyan lusta volt, hogy inkább nem evett, nem ivott, csak föl ne kelljen kelnie. Hát ezt a Fati-Harit hívatta magához a sah, és így szólt hozzá:
– Ide hallgass, öreganyám, feleségül adom a legkisebb lányomat az unokádhoz. És mivel szegények vagytok, és semmitek nincsen, lagzi sem kell, vidd csak magaddal a lányt minden ceremónia nélkül, mikor innen hazamész.
Az öregasszony rémülten borult a sah lábához.
– Ó, sah, hogyan illenék az én unokám a te lányodhoz! Nincs annak egy rendes ruhája sem. Olyan rongyokban jár, hogy még az ínségesek is megijednek tőle. Meg aztán életében jól nem lakott még. Hogy tarthatná el a sah lányát? Nem, hatalmas sah, ne tégy ilyet.
– Mit értesz te ehhez? – mérgesedett meg a sah. – Megmondtam, a lányomat az unokádhoz adom, úgy legyen.
Az öregasszonynak nem volt mit tennie, hazament, és vitte magával a sah leányát. Otthon aztán mindent el mondott az unokájának. Ahmedet ugyan meglepte a sah váratlan elhatározása, de azért nem kelt fel az ágyból.
De a sah lánya igen okos és ravasz volt. Csöppet sem ijesztette meg apjának haragja, sem a váratlan házasság. Elhatározta, hogy megbirkózik a férje lustaságával. Először is észrevette, hogy Ahmed lustaságában enni is az ágyban szokott. Így aztán mindjárt az első nap megterített, és hívta Ahmedet. Ahmed sokáig kérlelte, hogy hozza az ágyba az ebédet. De a lány hajthatatlan maradt. Ekkor Ahmed a fal felé fordult és elaludt. Másnap is ugyanez történt. Ahmed éhes volt, és megértette, hogy senki sem hozza neki az ágyba az ételt, akár ha éhen hal is. Így aztán nyögve és sóhajtozva odavánszorgott a  terített asztalhoz. Miután jóllakott, rögtön lefeküdt aludni. A felesége pedig mindennap egy kicsit távolabb vitte az asztalt az ágytól. Néhány nap múltán Ahmed már nyomban fölkelt, mihelyt az asszony behozta az ételt. Ekkor az asszony már az udvaron, a zöld füvön terített ebédre. Ahmed ide is kijött, de jóllakva csak visszament aludni.
Egyszer a sah lánya elhatározta, hogy kicsalogatja a férjét az utcára. Megtudta, hogy Ahmed szereti a diót. Vett hát a bazárban két font diót, elszórta őket a kertkaputól a házig, és így szólt:
– Ahmed, eleget heverésztél már. Az udvaron szétgurult a dió, kelj föl, szedd össze és edd meg.
Lusta volt Ahmed fölkelni, de a diót ugyancsak megkívánta. Kikecmergett az ágyból, üggyel-bajjal összeszedegette a diót egészen a kapuig, és újra lefeküdt aludni.
Másnap a sah lánya újabb ravaszságot eszelt ki, aztán megint újabbat, és szép lassan kicsalogatta a lustát az utcára. Ekkor rágni kezdte a férje fülét, hogy menjen el a bazárba.
De Ahmed ellenkezett:
– Hiszen semmihez sem értek, hogyan találnék munkát?
– Menj csak ki az utcára – mondta az asszony –, és kiáltsd el magad, kell-e valakinek munkás, és meglásd, valakinek biztosan kell. Bárki megy is oda hozzád, ne alkudozz, ne vitatkozz, menj vele. Majd az ad neked munkát.
Aztán kituszkolta Ahmedet az utcára. Állt Ahmed az utca közepén, és halkan, de nagyon halkan mondogatta:
– Kell-e valakinek munkás?
Egyszerre csak odament hozzá egy ember, és így szólt:
– Van nekem egy kertem, fiam, gyere, kapáld meg, adok egy tument.
Ahmed már-már nemet mondott, de eszébe jutottak a felesége szavai, hát elment. Estig kapált a kertben, akkor megkapta a fizetségét, és hazafelé indult. Útközben látja ám, hogy egy férfi el akar adni egy macskát. Odaadta a macskáért a bérét.
Otthon a sah lánya megkérdezte:
– No, Ahmed, mit csináltál, mennyit kerestél?
– Egy pénzt kerestem – mondta Ahmed –, de odaadtam ezért a macskáért.
A felesége nem szidta meg, hanem így szólt:
– Ha már egyszer belekóstoltál a munkába, indulj hosszú utazásra. Jó lesz kicsit járnod-kelned, új helyeket megismerned. Ahmedet ismét elfogta a lustaság, és ellenkezni kezdett. – Hogy tudnék én utazni, se lovam, se pénzem, az utakat sem ismerem.
De a sah lánya hajthatatlan maradt.
– Holnap elmész a bazárba, kiállsz az út szélére, és vársz. Elmegy melletted egy tevekaraván. Ha megkéred a gazdát, hogy vigyen magával, és megígéred, hogy segíteni fogsz neki, beleegyezik. És akkor elmész a tevekaravánnal.
Ahmed tudta, hogy a felesége mindenképpen keresztülviszi az akaratát, s hogy amint mondja, úgy is lesz, hát beleegyezett. Beköszöntött a reggel. Ahmed kiállt az út szélére. És valóban, hamarosan föltűnt a tevék hosszú sora. Ahmed odament a karavángazdához, és megkérdezte:
– Nem vinnél magaddal, jó ember? Cserében segítek neked útközben.
– Hát persze hogy elviszlek, hiszen nappal is lámpással kell keresni az ilyen embert. Az égen kerestem, a földön megleltem.
Így indult útnak Ahmed. Sivatagon vezetett át az útjuk, és a sivatag kellős közepén elfogyott a vizük. Mentek, csak mentek, elepedve a szomjúságtól, míg végül egy kútra találtak.
A gazda hívta Ahmedet, és így szólt hozzá:
– Fiam, leeresztünk a kútba, te meg keríts némi vizet.
Ahmed már hozzászokott, hogy mindenbe beleegyezzen, hát ebbe is beleegyezett. Körülkötötték kötéllel, le eresztették a kútba. Megvetette a lábát Ahmed a kút fene kén, körülnézett, és látta, hogy a kútnak se fala, se fénye. Csak odafönt ragyog a nap egy kis darabja. Sokáig ment, míg egy folyóra akadt. Megtöltötte a két tömlőt, és visszaindult. Szólongatni kezdte a föntieket, hogy húzzák föl. De válasz helyett szörnyű robajjal megjelent egy démon. Megijedt Ahmed, el akart futni, de nem volt hová. A démon hatalmas mancsaival minden utat eltorlaszolt, és így kiáltozott:
– Ó, embernek fia, látom, el akarsz futni tőlem. De tudd meg, tőlem sehova sem futhatsz. Ide még nem jutott be egyetlen élőlény sem. De neked sikerült. Ma jókedvemben vagyok. Fölteszek neked egy kérdést. Ha megmondod az igazat, megmenekültél, ha nem, darabokra téplek.
És magával hurcolva Ahmedet, a démon visszatért a palotájába. Ez a palota olyan gyönyörűséges volt, hogy Ahmed azt sem tudta, hova nézzen. Mindenütt csupa arany meg drágakő. A démon meg csak vezette Ahmedet, át a termeken. Így mentek át harminckilenc szobán. A negyvenedik teremben aztán megálltak egy aranytálca előtt, amin egy béka ült, és a démon megkérdezte:
– Ó, embernek fia, mondd meg, mi a legszebb a világon?
Ahmed pedig így válaszolt:
– A világon az a legszebb, ami kedves a szívednek.
Ezek a szavak ugyancsak kedvére voltak a démonnak, mert szerelmes volt abba a békába. Így már nem akarta megölni Ahmedet. Inkább adott neki egy gránátalmát meg egy nagy diót, és útjára engedte.
Ahmed visszament a kúthoz, de bármennyire kiáltozott, senki sem felelt, mert a karaván már réges-régen el ment, azt hivén, hogy Ahmed elveszett. A dolog pedig úgy esett, hogy Ahmed útnak indulván magával vitte a macskát, amit egy tumenért vett. Amikor a karaván továbbindult, a macska nem ment velük, hanem ott maradt a kútnál, és várta a gazdáját. A kút szája fölé hajolva egyre csak nyávogott.
Másnap reggel egy újabb karaván ment el a kút mellett. Az emberek hallották, hogy a macska keservesen nyávog. Azt gondolták, itt valami titok rejlik. Odament a karavángazda a kúthoz, a kútból pedig hangot hallott:
– Hé, emberek, utazók, segítsetek kimászni!
A karavángazda hívta a társait, kötelet engedtek le, és kihúzták Ahmedet. Ahmed elmesélte, hogy mi történt vele, aztán együtt folytatták az útjukat. Végül elértek a vékonylábúak országába. A karavánszerájban, ahova be tértek, a szolgák asztalt terítettek, ők leülhettek, de a gazda az egész családjával bunkókkal fölfegyverkezve állt a vendégek háta mögött. Ez nagyon megijesztette az utazókat, attól tartottak, hogy ezek az emberek meg akarják ölni őket. Ezért aztán a karavángazda így szólt:
– Ó, testvérek, ha meg akartok ölni minket, akkor öljetek meg mindjárt bennünket, de szabadítsatok meg a várakozás gyötrelmeitől.
De a karavánszeráj gazdája így felelt:
– Eszünk ágában sincs megölni benneteket, hanem várjátok csak meg, amíg fölszolgáljuk az ételt, és akkor meglátjátok, mit akarunk tenni.
A szolgák behozták az ételeket, de abban a pillanatban annyi patkány és egér futott elő, hogy a tányérokon még csontok is alig maradtak. Mindent elpusztítottak. A házi gazda és családja a furkósbotokkal nekirontottak az álla toknak, de nem sikerült valamennyit agyonverni, csak vagy egy tucatot. A többi visszafutott a patkánylyukba. A vendégek csak ámultak, Ahmed pedig megkérdezte a gazdát:
– Mondjátok, hát nincsen nektek macskátok?
– Macska – csodálkozott a gazda –, mi az a macska? Még csak nem is hallottunk róla.
Akkor Ahmed előhozta a macskáját. Újabb ételt hoztak. Ahmed szabadjára engedte a macskáját, s mihelyt a patkányok előbújtak, az rájuk vetette magát, és sorra megfojtotta valamennyit. A karavánszeráj gazdája szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Amikor magához tért az ámulatból, arra kérte Ahmedet, hogy adja el neki a macskát, és cserébe sok-sok aranyat adott. Ahmed fájó szívvel vált meg a hűséges macskától, de tudta, hogy itt jó sora lesz, az aranyakat, a gránátalmát és a diót pedig egy hazafelé induló karavánnal elküldte a feleségének. Ő maga pedig a karavánjával járt tovább városról városra, faluról falura, és kereskedni kezdett. Hát csak hadd utazzon és kereskedjen, nézzük meg, mi történt addig a feleségével.
Miután megkapta az aranyakat, melyeket a férje küldött neki, az asszony kőműveseket fogadott, és hatemeletes palotát építtetett. De olyan gyönyörűségeset, hogy ahhoz képest apja palotája csupán istállónak látszott. És amikor a ház elkészült, meg akarta enni a gránátalmát, amit Ahmed küldött neki.
De amint szétvágta, látja ám, hogy a magjai helyén töméntelen drágakő, gyémánt van. Ezeknek az árán drága bútorokat vásárolt, és finom függönyökkel ékesítette föl a szobákat.
Rövidesen Ahmed is megtért az utazásaiból. Hazament a viskójához, de nem találta. A helyén magas palotát látott. Megkérdezte Ahmed a kapuban álló szolgától:
– Testvér, ezen a helyen valaha egy apró kis viskó állott, nem tudod, hová lett, és hova lettek a benne lakók?
A szolga bosszúsan rákiáltott, hogy úgy láthatja, nincs itt semmiféle viskó.
Ahmed azt hitte, hogy a szolga gúnyt űz belőle. A zajra előjött Fati-Hari, Ahmed nagyanyja. Megismerte unokáját, és fölkiáltott:
– Fiam, hát nem ismersz föl? Ezt a házat a feleséged építtette.
Amikor Ahmed belépett a házba, és látta a pompás berendezést, megint csak kételkedni kezdett. Ekkor a felesége elmesélte, hogyan építtette föl a házat. Enni adott a férjének, aztán föltörte a diót, amit a férjének őrzött. Abban dióbél helyett olyan csodálatos öltözék volt, hogy a sahnak sem adatott meg ennél szebb.
– Most pedig, Ahmed, meghívjuk apámat – mondotta az asszony –, s ő bármiről is kérdezne, te csak az igazat mondd.
Beköszöntött a reggel. A lány meghívta apját és az összes udvari méltóságokat. Amikor a sah belépett a palotába, a szava is elakadt a csodálkozástól. Ilyen kincsek még az ő udvarában sem voltak. Miután az apa és a vendégek a világ minden finom falatjából táplálkoztak, a sah megkérdezte Ahmedet:
– Mondd, fiam, ki építette ezt a házat?
Ahmed rendre elmesélte az életét és a kalandjait, majd így folytatta:
– Egészségedre, sah! Mindent, amit itt látsz, a lányod csinált. Ezt a házat is ő építtette, és engem is boldog élettel ajándékozott meg.
A felesége pedig ezt kérdezte a sahtól:
– Apám, elhiszed hát, hogy a házat az asszony építi?
A sah lehorgasztotta a fejét, és így felelt:
– Igazad van, édes lányom.
Azzal megparancsolta, hogy hét nap és hét éjjel ünnepeljék a lánya és Ahmed lakodalmát.