A fehér sólyom

Élt egyszer a régmúlt időkben egy Száribaj nevű kán. Összehívatta egyszer a népét, és azt mondta:
– Immár negyven éve vagyok a kánotok. Az alatt az idő alatt sokat láttam, sokat hallottam. Eljött az időm, meg kell halnom, csakhogy nincs utódom, akire a kánságot hagynám. Válasszatok magatoknak új kánt!

Azt mondták az emberek Száribajnak:
– Jelöld ki te magad, ki legyen a kánunk!
– Nem – szólt Száribaj –, az élők hamarosan megfeledkeznek a holtak szaváról. Ha meghalok, meghalnak velem a szavaim is.

De az emberek újból kérték:
– Tisztelünk téged és a szavaidat is. Mondd meg nekünk, hogyan válasszunk magunknak új kánt, és mi megfogadjuk a tanácsodat!

Száribaj engedett a kérésnek:
– Van egy hűséges barátom, a fehér sólyom. Ha meghalok, három napon át mozdulatlan marad a fehér sólyom, nem fog sem enni, sem inni. Negyednapjára menjetek csak hozzá, tartsátok jól étellel, itallal, és bocsássátok szabadjára. De figyeljétek jól, merre fog körözni. Az legyen az új kán, akinek aztán a fejére száll!

Kis idő múltán Száribaj kán meghalt. Hűséges barátja, a fehér sólyom három napon át nem mozdult, nem evett, nem ivott. Negyednapjára aztán megetették, megitatták, és szabadjára engedték.
Felszállt a fehér sólyom a magasba, körözött egyet az összegyűlt tömeg fölött, aztán egy fiatal pásztor, Bolotbek fejére szállt. A tömeg felmorajlott. Egyesek azt kiabálták:
– Bolotbek túl fiatal!
– Csak nem válaszutunk kánnak egy közönséges pásztor! – mondták mások.

Ekkor a tömegből kiváltak az öregek:
– Száribajnak megfogadtuk, hogy azt választjuk kánunkká, akinek a sólyom a fejére száll. A pásztor fejére szállt, legyen hát ő a kánunk!
Így lett az új kán Bolotbek.

Bölcs és igazságos uralkodóvá vált. Nem feledkezett meg a szegényekről, juttatott nekik jószágot és ruházatot is a káni kamrákból.

Az emberek hamarosan észrevették, hogy valahányszor kilép Bolotbek a káni kamrából, mindig szomorúság ül az arcán. Meg is kérdezték, mi ennek az oka, s a fiatal kán így válaszolt:
– A kamrában lóg az én régi, szakadt kabátom, s mindig eszembe juttatja, mennyi szegény ember van országunkban. Ezért nehéz a szívem.

Ettől kezdve az alattvalói még jobban szerették a kánjukat.
Sok éven át uralkodott már Bolotbek kán, de még nem választott magának feleséget.

Alattvalóit ez nagyon elszomorította. Egyszer meglátogatták őt a bölcsek, hogy rábeszéljék a nősülésre.
– Emlékezz csak vissza Száribajra – mondták neki. – Utód nélkül halt meg. Azt akarod, hogy veled is ez történjen?

Sokáig beszéltek neki, végre ráállt:
– Nem bánom. Hívjátok össze az összes előkelő származású leányt egész kánságunkból. Három találós kérdést teszek fel nekik, s aki közülük azokat megfejti, azt feleségül veszem!

Összegyűlt Bolotbek palotájában az ország valamennyi előkelő származású hölgye. Bolotbek kán kiment hozzájuk és három találós kérdést adott fel nekik:
– Milyen messze van kelet nyugattól?
– Milyen messze van az ég a földtől?
– Milyen messze van az igazság a hazugságtól?

Három napot adott a talányok megfejtésére, és megparancsolta nekik, hogy minden reggel és minden este jöjjenek a palotába, és adjanak számot, hogyan haladnak a megfejtéssel.
Eltelt már két nap is, de még egyik lány sem fejtette meg a találós kérdéseket. Amikor harmadnap ismét a palotába indultak, megláttak egy Daanismam nevű szegény leányt, amint éppen rőzsét szedett.
– Testvérkéim – szólította meg őket Daanisnam –, már három napja a palotába jártok. Nem mondanátok meg nekem, miért?
– Mi közöd hozzá? – vetették oda neki az előkelő leányok. – Te csak szedd a rőzsédet, mással ne törődj!

De akadt közöttük egy jó szívű leány, az mindent elmondott neki, még a kán találós kérdését is megismételte. Erre Daanisnam kérlelni kezdi őket, hogy vigyék magukkal a palotába. Először hallani sem akartak róla, kigúnyolták szegényes öltözetéért, de később mégiscsak engedtek a kérésnek.
Megérkeznek a palotába és Bolotbek kán kérdi tőlük:
– Nos, ki találta ki közületek a megfejtést?

Egyikük sem jelentkezett. Ekkor előlép Daanisnam:
– Én kitaláltam, kán. A kelet nincs nagyon messzire nyugattól, csak egy nap járásnyira. Keleten kezdi reggel a nap az útját, és estére nyugaton végzi. Az ég sincs nagyon messze a földtől. Ha felemeljük a tekintetünket, látjuk az eget, ha lenézünk, a földet látjuk. De a harmadik kérdés sem nehéz. Az igazság a hazugságtól csak négy ujjnyi távolságra van. Ekkora a távolság a szemtől a fülig, mert míg a fül gyakran hazugságot hall, a szem mindig látja az igazságot!
– Helyes! – kiáltott fel a kán. – Egyedül te tudtad megfejteni a rejtvényt, te vagy hát országunk legbölcsebb leánya, te leszel a feleségem!

És Bolotbek esküvőre hívta meg népét.
Így lett a szegény lány a kán felesége. Egyetértésben, boldogságban éltek együtt, közben nem feledkeztek meg a szegényekről, becsülettel gondoskodtak róluk. Daanisnam hasznos tanácsokkal segített a kánnak. Nem hiába hívták Daanisnamnak, ami bölcset jelent. A kán mindig nagy figyelemmel hallgatta meg feleségét, akinek viszont fogadalmat kellett tennie, hogy senki másnak tanácsot nem ad.

Történt egyszer, hogy egy ifjú dalia vétséget követett el a kán ellen, amiért halál várt rá. Elment az ifjú a kán feleségéhez, hogy tanácsot kérjen tőle, miként szabadulhat a büntetés alól. A kán felesége megsajnálta az ifjú daliát. Elhatározta, hogy megszegi fogadalmát, amit férjének adott, és az ifjút ellátta jó tanáccsal, hogyan beszéljen a kánnal.
– De aztán jól vigyázz, el ne áruld, hogy a tanácsot én adtam! – mondta neki.

Csakhogy Bolotbek kán azonnal rájött, hogy az okos válaszokat nem az ifjú találta ki.
– Mondd meg, ki adott neked tanácsot! Has eltitkolod, a halál fia vagy! – faggatta.
A megrémült ifjú beismerte, hogy a kán feleségénél járt tanácsért.

Haragra lobbant a kán. Mondja a feleségének:
– Nem tartottad be szavadat, s ez azt jelenti, hogy hűtlen asszony vagy. Idáig jól éltünk együtt, de most el kell hagynod a palotámat és a városomat is, el kell tőlem távoznod! Megengedem, hogy ami a legkedvesebb a számodra, azt magaddal vidd!
– Ha így döntöttél, mit tehetek? – mondja Daanisnam. – De teljesítsd a kívánságomat, és utoljára vacsorázz meg velem!

Bolotbek beleegyezett.
A kánné finom eledellel, itallal vendégelte férjét. Az italtól hamarosan elaludt. Daanisnam befogatta legjobb lovait, az alvó kánt kocsiba tette, és elindult vele a városból.
Rövidesen egy másik kánságba értek. Bolotbek kán felébredt, körülnézett és látja, hogy egy egészen idegen városban van, mellette Daanisnam, a felesége.

Ijedten kérdezi feleségétől:
– Mit akarsz tenni velem?
– Uram – felelte Daanisnam. – Azt mondtad, hagyjam el palotádat és városodat, de magammal hozhatom, ami számomra a legkedvesebb. Így is tettem. Elhagytam palotádat meg a várost, de téged magammal hoztalak, mert széles e világon te vagy számomra a legkedvesebb.
Bolotbek kán megértette, hogy igazságtalanul járt el, és elszégyellte magát bölcs felesége előtt. Visszament hát vele palotájukba, és ott továbbra is olyan egyetértésben és boldogságban éltek, mint azelőtt.