Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány, s az nagyon szép volt. Nem volt nála szebb a faluban. Mégse udvarolt neki egy legény sem.
A lány így szólt egyszer az anyjához:
– Édesanyám, fonóba mennék, pántlikát kössön már a hajamba! Az édesanyja szép piros pántlikát kötött a hajába. Elindult a lány, ment a fonóba, ott le is ült a lócára. Látja, hogy minden lánynak van legény, aki szépeket mondjon, csak neki nincs. Nagyon elszomorodott. Azt gondolta:
– Jönne már, nem bánnám: ördög vagy más, csak legényem lenne!
Ekkor megjelent egy szép legény az ajtóban, bejött és leült melléje a lócára. Ahogy ott ült, úgy udvarolgatott. Örvendett a lány, örömibe az orsóját is leejtette. Lehajolt érte, hát látja, hogy a szép legénynek lólába van. Jaj, nagyon megijedt!
Kapta a guzsalyát, szaladt hazáig, otthon az ajtaját jó bezárta. Hát az ördög már az ablak alatt mondja:
– Gyere ki, lelkem, gyere ki, gyöngyöm, ideki harmat csillog a fődön!
– Nem megyek.
– Gyere ki, galambom, gyere ki, virágom, ideki rózsa nyílik minden ágon!
– Nem megyek.
– Holnap hajnalra meghalsz, galambom – fenyegetőzött a lólábú legény, avval elment.
A lány szaladt az anyjához:
– Anyám, édesanyám, hajnalra meghalok! De arra kérem, édesanyám, ne vigyen ki engem az ajtón, ne temessen a temetőbe.
Hát, úgy tett az édesanyja, ahogy a lánya mondta. Eljött az ördög sötét fekete este, kereste a temetőben, de nem találta sehol.
A síron meg kinyílt egy rozmaring. Arra ment aranyos hintóban akkor az aranyos királyfi. A rozmaringillat megcsapta, mert nagyon jó illata volt. Azt mondja:
– Kocsisom kérlek, ugorj le szépen, azt a virágot szakítsd le nékem!
Ugrik a kocsis, szedné a rozmaringot, de nem sikerült neki:
– Hát amióta élek, ilyen virágot nem láttam, törném a szárát, és hiába.
Ugrott a királyfi, nem hagyta annyiban, nyúlt a rozmaring után, az meg mint egy kisbárány, úgy simult a kezéhez. Le is szakította. Otthon meg a tükör elé tette.
Hát úgy éjféltájba valami megkoppan, a szép rozmaringszál a tükörtől letoppan, s ott egy szép lánynak vált. A királyfi meglátta, felugrott, megfogta a kezét.
– Te az enyém, én a tied. Örökre egymásé vagyunk.
Könnye hullott erre a lánynak:
– Mért nem is hagytál szép rozmaringszálnak?
– Ne félj, mátkám, mit félsz tőlem, menjünk csak az esküvőre!
– Nem lehet kimennem, mert elvisz az ördög.
– Ne félj, mátkám, megvívok érted!
– Királyfi párom, ezt a próbát nekem kell kiállnom, arra kérlek, hogy hívd el édesanyámat!
El is jött az édesanyja.
Ők ketten nekiláttak, új lisztből szép új cipót sütöttek, úgy készült a lány a lakodalomra talpig fehérben. Édesanyja az új cipót betette a köténybe, úgy indultak a királyfival az esküvőre.
Az ördög már a kapu alatt várta. Odaszólt neki:
– Enyém vagy, te lány! Készülj, viszlek!
Megszólalt akkor menyasszony fehér kötényében az új lisztből sütött új cipó:
– Nincs többé hatalmad felettem, új lisztből lettem.
Megtántorodott erre az ördög, szólni se tudott, csak egy nagyot hörgött. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A szép lány meg az aranyos királyfi megesküdtek, és éltek nagy boldogan. Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére.